„…Szegény ember kenyere a nyenyere…” – írta Kosztolányi Dezső az 1930-as években. Valóban, akkoriban e hangszer már csak Szentes és környékének, valamint a Csepel-sziget déli részének népi kultúrájában, illetve vándorló koldusok hangszereként volt megtalálható hazánkban. Ehhez azonban nagy utat kellett megtennie mind időben és térben, mind pedig a különböző társadalmi osztályok között. Legkorábban egy arab enciklopédia említi a 10. században. Feltehetőleg mór közvetítéssel került Európába. Kezdetben templomi hangszerként használták, két ember játszott rajta, egyik tekerte, másik az érintőket működtette. A 13. századtól már világi szerepe is nyomon követhető: egyszemélyessé alakult, a trubadúrok és vándorzenészek hangszere lett. A 16. században a többszólamúság fejlődésével elveszítette rangját és Európa szerte koldushangszer lett, „parasztok és kószáló nők lírájává” vált. A 18. századi Franciaországban a már elavultnak tekintett hangszer újabb felemelkedését a királyi udvarban és az arisztokrácia köreiben hódító rokokó pásztorjátékok divatja hozta meg, megteremtve ezzel a tekerőlant virágkorát. Az 1789-es francia forradalom után a párizsi szalonok hivatásos tekerősei munkájukat elveszítve vándorútra indultak, s eljutottak Magyarországra is…