Hangszerek

Hatlyukú változatát használták mely általában a pásztorság kezén élt, de nem volt idegen a falusi lakosságtól sem. Előfordult, hogy a gazda adományozta a furulyát a bojtárnak vagy a fiatal pásztornak,hogy csak fújja kint a mezőn,hogy el ne aludjon az állatok őrzése közben .Gazdag díszítéssel adták elő a dallamokat, ezek hasonlítanak legjobban minden hangszer hajlításai-futamai közül az énekelt díszítményekre.

Az oldalfúvós furulya a mai fuvola elődje. Már a XIII. századból, Kassáról származó adataink is tanúskodnak a harántfuvola magyarországi létezéséről. A rendszerint fából, napraforgószárból készített fuvolára hat hanglyukat fúrtak. A fuvola vagy flóta az egész országban elterjedt és kedvelt hangszer volt.

ugyanolyan hatlyukú, szűkülő furatú, dugóval ellátott hangszer, mint amilyet egész Erdélyben használnak. Klézse környékén és az északi csángók körében sültü, vagy szűltü a neve. Ez a név a süvöltő melléknévi igenév származéka.mivel a játékos az alsó ajkával kicsit befedi a szélhasító nyílást így egy süvöltő hangot ad a furulya.

A hangszer „dunnyogósan”, vagyis egyfajta a gégében képzett zöngével fújják, s ezzel a technikával tulajdonképpen komplex tánczenei kíséret szolgáltatására alkalmas hangszerré teszik” „A ritmikus duruzsolással,búgással csökken ugyan a melódia hangereje, de lüktetőbbé, tánchoz alkalmasabbá válik a furulyaszó.”.

Tökcitura, töktambura, tombora, timbora mind ugyanazt a feltehetően perzsa eredetű hangszert jelöli, amely a magyar népzenébe közvetlenül a törököktől, vagy a török elől menekülő délszláv népességtől kerülhetett. Tény, hogy hazai elterjedése szoros kapcsolatban van a magyarországi délszláv letelepedés vonzáskörzetével. Eleinte énekkísérő hangszerként önmagában használták, mint őshazájában. Amióta a 19. század végétől a vonós cigánybandák – és részben a rezesbandák – mintájára a délszlávok között cigányzenészekből álló tambura együttesek jöttek létre, az ország déli tájain – főleg Baja és Mohács környékén – a magyarok között is megjelent a tamburabanda, illetve vonós és pengetős összetételű együttes is. A tamburaváltozatok elnevezéseiket részben a vonós, részben a rezesbandától örökölték: prím, basszprím, brács vagy kontra és tamburabőgő.

Az ütőgardon vagy más néven gardon, gardony, csipi-süti, olyan húros ritmushangszer, melyet ütővel és csipkedéssel, pengetéssel szólaltatnak meg.

A színpadi megjelenésében az érdekes kinézetű hangszert játékmódja is egyedivé teszi. A laikusok számára, mint a hangzás, mint a látvány szokatlan . „Mi az, ami szól, és vajon mit csinálnak vele? Se nem cselló, se nem dob. Húros hangszer, amin dobolnak?” Nézzünk, hát utána a rendelkezésre álló források, adatok alapján miféle jelenség a gardon?!

A gardon név vélhetően az olasz "bordone" szóból származik, jelentése: Egy hangon kísérő húr. Hasonlóképpen a magyar bőrduda bordó kifejezéséhez, ami ugyan nem húr, hanem síp által megszólaltatott álló alaphang.

A lanthoz hasonló, feltehetően arab eredetű húros hangszer. Azonban messzemenő következtetéseket ne vonjunk le származásáról, és ne menjünk bele áltudományos értekezésekbe. Csupán a tisztánlátás kedvéért néhány tényszerű felsorolást ejtünk, hogy ki-ki magának összerakhassa a saját, a neki tetsző koboz-származtatási teóriáját.

Legkorábbi ábrázolása egy Corvina –kódex szegélydíszében lelhető fel. A XII. században a Choboz szó személynévként jelenik meg hazánkban. A hangalakjában hasonló oszmán –török hosszúnyakú lantféle a kopuz, mint szó feltételezhetően kun-besenyő közvetítéssel került hazánkba. A szó Közép Ázsiában általában hangszert jelent, annak konkretizálására egy jelző tettek elé (pl.: vas koboz, azaz-doromb). Később magyar nyelvterületeken is koboznak hívták például a hegedűt vagy a bőgőt is.

„…Szegény ember kenyere a nyenyere…” – írta Kosztolányi Dezső az 1930-as években. Valóban, akkoriban e hangszer már csak Szentes és környékének, valamint a Csepel-sziget déli részének népi kultúrájában, illetve vándorló koldusok hangszereként volt megtalálható hazánkban. Ehhez azonban nagy utat kellett megtennie mind időben és térben, mind pedig a különböző társadalmi osztályok között. Legkorábban egy arab enciklopédia említi a 10. században. Feltehetőleg mór közvetítéssel került Európába. Kezdetben templomi hangszerként használták, két ember játszott rajta, egyik tekerte, másik az érintőket működtette. A 13. századtól már világi szerepe is nyomon követhető: egyszemélyessé alakult, a trubadúrok és vándorzenészek hangszere lett. A 16. században a többszólamúság fejlődésével elveszítette rangját és Európa szerte koldushangszer lett, „parasztok és kószáló nők lírájává” vált. A 18. századi Franciaországban a már elavultnak tekintett hangszer újabb felemelkedését a királyi udvarban és az arisztokrácia köreiben hódító rokokó pásztorjátékok divatja hozta meg, megteremtve ezzel a tekerőlant virágkorát. Az 1789-es francia forradalom után a párizsi szalonok hivatásos tekerősei munkájukat elveszítve vándorútra indultak, s eljutottak Magyarországra is…

A duda valószínűleg az egyik legrégebbi hangszerünk, mert személynévként már 1095-ből ismerjük. A legkorábbi magyarországi ábrázolás egy Mátyás király korabeli Corvin Kódex keretdíszén található, de egy 1514-es röpirat már beszámol arról, hogy a duda más hangszerekkel játszott együtt. Majd nemsokára egy 1519-ben készített ábrázoláson dudaszó kíséretében égetik meg Dózsa Györgyöt. Magyarországon a 16-17. században élte a virágkorát a dudazene, mint ahogy Nyugat-Európában is, ahol ismertek voltak a magyar dudások. Ezt bizonyítják a külföldön megjelent Ungarischer Tantz, a Hayducky és az Ungarescha című kották. A magyar főúri zenében előkelő helye volt a dudásnak, és az egyik legjobban fizetett zenész volt. Egymagában is szolgáltatott zenét, de ha hegedűvel együtt játszott, akkor többnyire a kísérő, alátámasztó szerepet töltötte be.

„Szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda.”

A dob az ősi sámánhit szerint varázserővel rendelkező kultikus tárgy, a természeti népek rituális hangszere. Inkább szertartáshoz kötődött, tánckíséretben inkább az ütőgardont alkalmaztak Gyimesben, Csíkban. Későbbiekben, pergődob formájában figyelemfelkeltő, hirdető szerepe lett a közéletben.

A hangalak feltehetően hangutánzó szóból ered, ellentétben a mongol és török származtatási teóriákkal.

A citera és a citerazenekarok mai népszerűségét látva meglepő lehet, hogy az egyik legfiatalabb népi hangszerünk. Mióta hazánkban ismerjük, elsősorban a szegényebb rétegek között terjedt el, pusztai uradalmi cselédek, falusi és tanyai parasztemberek hangszere volt. Ilyen hangszert szinte bárki készíthetett magának, csak a húrt kellett üzletben megvennie. A második világháború után már ezt sem mindig üzletben vásárolták: a háborúból visszamaradt sodrott kábelek szálai citerahúrnak is megfeleltek.

A legtöbb laikus ember számára elsődlegesen e hangszerekből álló együttes jelenti azt a formációt, amely a magyar népzene megszólaltatásához szükséges. Pedig hangszeres népzenénken belül a pénzért vagy egyéb szolgáltatásért másokat zenével kiszolgáló hivatásos zenészek mellett nem szabad megfeledkeznünk a zenei önellátásról sem. Amikor a pásztor önmagának furulyázott, vagy szűkebb társaságát szórakoztatta dudazenéjével, nem szolgáltatást végzett, ahogy a citerázgató alföldi parasztember sem. Azonban népzenénk vonós hangszereiről beszélve a hivatásos zenészek – akik alatt az elsősorban zenélésből élő embereket értjük – megkerülhetetlenek. Bő kétszáz éve annak, hogy a kenyerüket zenével keresők, mindenekelőtt a cigányzenészek munkálkodása nyomán kialakult a hegedű – kontra – bőgő ma már „klasszikusnak” mondható társulása.