A tambura típusú hangszereknek rengeteg változata létezik Kínától a Balkán-félszigetig, Oroszországtól Észak-Afrikáig. Magyar nyelvterületen a tambura főleg Fejér, Tolna, Bács-Kiskun és Csongrád megyékben terjedt el.

A közönséges kis tambura – amelyet a délszlávok tamburicának hívnak, és az együttesekben prímtambura a neve – hosszú nyakú, kis testű pengetős hangszer. Régebben készülhetett hosszában kettéhasított lopótökből, de akár mocsári teknős páncéljából is, leggyakrabban azonban egy darab jávorfából, vagy ritkábban gyümölcsfából. A készítő nagyméretű fakanalat, „mácsikszedőt” farag ki a fából, erre kerül a sűrű erezetű fenyő fedőlap, amelyre valamilyen mértani rendben – égetéssel, vagy kis fúróval – hanglyukakat fúr. Arra a területre, ahol a verő éri a tetőt, verődeszkát enyvez, hogy a rendszeres használattól ne kopjon. A kis tamburák között is akad olyan, amely inkább gitár-, vagy hegedűformájú, de a basszprím és a tamburabrács esetében inkább a gitárforma terjedt el.

Régebben csapos tamburákat készítettek, amelyek keményfából faragott hegedűkulcs formájú csapokkal hangolhatók, de napjainkban már ugyanolyan húrgépet tesznek a tamburára, mint a gitárra. A régi típusú tamburák nyakára nem enyveztek külön fogólapot, az acélhúrból vágott érintők (bundok) közvetlenül a nyakba voltak beszögelve. A bundok beosztását a készítők vagy kész tamburáról másolták, vagy vonalzóra rögzített mértéket használtak. A mai tamburákra már kerül külön fogólap, sőt, az igényes készítők dunai kagylóból gyöngyház berakást is tesznek rá, meghatározott hangokhoz „szamárvezetőnek”. A kezdő tamburás ezekről jegyzi meg a hangok helyét. A kis tamburákon az érintősor hangterjedelme két oktáv körüli, a basszprím és brácstamburán egy-másfél oktáv. A tamburabőgő is bundozott, hangterjedelme kisszext.

Magyarországon a skálabeosztás szempontjából háromféle tamburát különböztethetünk meg: diatónikus, duplakótás és kromatikus tamburát. A duplakótás bundjai a kromatikusan berakott első 5 után két sorban folytatódnak, a kettő együtt teszi ki a kromatikus hangsort.

Az újabb tamburákon a tamburabőgő kivételével már öt húr van, de a régi típusú csapos, duplakótás tamburákon csak négy húr volt. Fejér megyében az 1960-as években ebből hármat a’-ra egyet e’’-re hangoltak. Két A-húr a diatonikus érintők fölé esett, ezeken egyszerre játszották a dallamot, s ha a játékosnak kromatikus hangra volt szüksége azt a másik érintősor fölött futó A-hangon fogta. Az E-húr a szabadon rezgő A-húrral hasonló hangzású kíséretet adott, mint a citera a tekerő, vagy a duda.

A szaruból vagy műanyagból készült verő szintén a tamburaváltozatok tartozéka, de a tamburabőgőt a hüvelykujjra tekert vastag bőrrel pengetik. Tánckíséretben a prím és a basszprím tambura dallamjátszó hangszerek: a magyar népzenében oktáv-párhuzamban játszanak, a pengetés alapegysége általában tizenhatod. A brácstambura kettős vagy hármas fogásokkal az egyszerű akkordokat játssza, a tamburabőgő ezek basszusát hozza.

Felhasznált és további irodalom a témában:

• Mandel Róbert: Magyar népi hangszerek. Kolibri könyvek. Móra Könyvkiadó, Bp. 1986.
• Sárosi Bálint: A hangszeres magyar népzenei hagyomány. Balassi Kiadó, Bp. 2008.
• Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó Bp. 1998.