„Megállj német majd megbánod,

 Hogy a magyart mindig bántod.

 Bőrödből csinálok dudát,

 Azon fújom ezt a nótát.”

   A történelmi eseményeket hangulatában lekövető zenei előadás változatos. A reménykeltő bevezetőben megszólaló éneket csupán a dél-dunántúli hosszúfurulya,

a bőrduda, majd megszólal Dél-alföld tekerőlantja és a moldvai koboz is.

 Később bekapcsolódnak a verbunkokkal a vonós hangszerek is, melyekkel megidézzük a toborzások vidám hangulatát. A katonaélet szépségét bemutató, a férfivolthoz, hazafihoz méltó életérzést a feszes dallamok adják. Az ugrósdallamokra íródott humoros, néhol csipkelődő szövegek már-már feledtetik velünk a harcok komolyságát.

Ám a lezárás visszazökkenti a hallgatóságot abba a drámai valóságba, ahova a történelmi események folytak és valójában torkollottak. A lecsengés szomorú, patetikus, de bizakodó, ahogy a székelyföldi, csíkvacsárcsi dallam mondja:

„Ne félj Magyarország, Isten vigyázz Reád!

 Ellenség kezébe nem adja határát.”

 Az e szavakkal záruló előadás reményt kelt, egy szebb holnapra ébredés reményét. Az oly sok történelmi mélypontot megért nemzet, mindig talpra állt, egymásra találva, egymást segítve, himnikus magasságba kiáltva.