A duda valószínűleg az egyik legrégebbi hangszerünk, mert személynévként már 1095-ből ismerjük. A legkorábbi magyarországi ábrázolás egy Mátyás király korabeli Corvin Kódex keretdíszén található, de egy 1514-es röpirat már beszámol arról, hogy a duda más hangszerekkel játszott együtt. Majd nemsokára egy 1519-ben készített ábrázoláson dudaszó kíséretében égetik meg Dózsa Györgyöt. Magyarországon a 16-17. században élte a virágkorát a dudazene, mint ahogy Nyugat-Európában is, ahol ismertek voltak a magyar dudások. Ezt bizonyítják a külföldön megjelent Ungarischer Tantz, a Hayducky és az Ungarescha című kották. A magyar főúri zenében előkelő helye volt a dudásnak, és az egyik legjobban fizetett zenész volt. Egymagában is szolgáltatott zenét, de ha hegedűvel együtt játszott, akkor többnyire a kísérő, alátámasztó szerepet töltötte be.

A legtöbb laikus ember számára elsődlegesen e hangszerekből álló együttes jelenti azt a formációt, amely a magyar népzene megszólaltatásához szükséges. Pedig hangszeres népzenénken belül a pénzért vagy egyéb szolgáltatásért másokat zenével kiszolgáló hivatásos zenészek mellett nem szabad megfeledkeznünk a zenei önellátásról sem. Amikor a pásztor önmagának furulyázott, vagy szűkebb társaságát szórakoztatta dudazenéjével, nem szolgáltatást végzett, ahogy a citerázgató alföldi parasztember sem. Azonban népzenénk vonós hangszereiről beszélve a hivatásos zenészek – akik alatt az elsősorban zenélésből élő embereket értjük – megkerülhetetlenek. Bő kétszáz éve annak, hogy a kenyerüket zenével keresők, mindenekelőtt a cigányzenészek munkálkodása nyomán kialakult a hegedű – kontra – bőgő ma már „klasszikusnak” mondható társulása.

Zenekarunk 1997-ben Székesfehérváron alakult. Fennállásunk óta arra törekedünk, hogy a dalokat a gyűjtési területükön ismert hangszerekkel szólaltassuk meg. Ezért előszeretettel használunk méltatlanul „elfeledett” régi magyar népi hangszereket is (pl.: a pásztorok bőrdudája, vagy a dél-alföldi tekerőlant).

„Szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda.”

A dob az ősi sámánhit szerint varázserővel rendelkező kultikus tárgy, a természeti népek rituális hangszere. Inkább szertartáshoz kötődött, tánckíséretben inkább az ütőgardont alkalmaztak Gyimesben, Csíkban. Későbbiekben, pergődob formájában figyelemfelkeltő, hirdető szerepe lett a közéletben.

A hangalak feltehetően hangutánzó szóból ered, ellentétben a mongol és török származtatási teóriákkal.

A citera és a citerazenekarok mai népszerűségét látva meglepő lehet, hogy az egyik legfiatalabb népi hangszerünk. Mióta hazánkban ismerjük, elsősorban a szegényebb rétegek között terjedt el, pusztai uradalmi cselédek, falusi és tanyai parasztemberek hangszere volt. Ilyen hangszert szinte bárki készíthetett magának, csak a húrt kellett üzletben megvennie. A második világháború után már ezt sem mindig üzletben vásárolták: a háborúból visszamaradt sodrott kábelek szálai citerahúrnak is megfeleltek.

„…Szegény ember kenyere a nyenyere…” – írta Kosztolányi Dezső az 1930-as években. Valóban, akkoriban e hangszer már csak Szentes és környékének, valamint a Csepel-sziget déli részének népi kultúrájában, illetve vándorló koldusok hangszereként volt megtalálható hazánkban. Ehhez azonban nagy utat kellett megtennie mind időben és térben, mind pedig a különböző társadalmi osztályok között. Legkorábban egy arab enciklopédia említi a 10. században. Feltehetőleg mór közvetítéssel került Európába. Kezdetben templomi hangszerként használták, két ember játszott rajta, egyik tekerte, másik az érintőket működtette. A 13. századtól már világi szerepe is nyomon követhető: egyszemélyessé alakult, a trubadúrok és vándorzenészek hangszere lett. A 16. században a többszólamúság fejlődésével elveszítette rangját és Európa szerte koldushangszer lett, „parasztok és kószáló nők lírájává” vált. A 18. századi Franciaországban a már elavultnak tekintett hangszer újabb felemelkedését a királyi udvarban és az arisztokrácia köreiben hódító rokokó pásztorjátékok divatja hozta meg, megteremtve ezzel a tekerőlant virágkorát. Az 1789-es francia forradalom után a párizsi szalonok hivatásos tekerősei munkájukat elveszítve vándorútra indultak, s eljutottak Magyarországra is…

 Műsorunkban az egymást követő dalokat egy történet fonalára fűztük fel. A mesélő – felidézve gyermekkorát – megemlékezik arról a decemberi napról, amikor nagyapja egy poros, fából készült betlehemet vett elő ládájából. Miután letisztogatta, ölébe vette unokáját, és a kályhában ropogó tűz mellett mesélni kezdett. Szavai nyomán a kisfiú számára megelevenedik a régmúlt idők karácsonyi szokásának emléke.