Zenekarunk 1997-ben Székesfehérváron alakult. Fennállásunk óta arra törekedünk, hogy a dalokat a gyűjtési területükön ismert hangszerekkel szólaltassuk meg. Ezért előszeretettel használunk méltatlanul „elfeledett” régi magyar népi hangszereket is (pl.: a pásztorok bőrdudája, vagy a dél-alföldi tekerőlant).

A lanthoz hasonló, feltehetően arab eredetű húros hangszer. Azonban messzemenő következtetéseket ne vonjunk le származásáról, és ne menjünk bele áltudományos értekezésekbe. Csupán a tisztánlátás kedvéért néhány tényszerű felsorolást ejtünk, hogy ki-ki magának összerakhassa a saját, a neki tetsző koboz-származtatási teóriáját.

Legkorábbi ábrázolása egy Corvina –kódex szegélydíszében lelhető fel. A XII. században a Choboz szó személynévként jelenik meg hazánkban. A hangalakjában hasonló oszmán –török hosszúnyakú lantféle a kopuz, mint szó feltételezhetően kun-besenyő közvetítéssel került hazánkba. A szó Közép Ázsiában általában hangszert jelent, annak konkretizálására egy jelző tettek elé (pl.: vas koboz, azaz-doromb). Később magyar nyelvterületeken is koboznak hívták például a hegedűt vagy a bőgőt is.

A citera és a citerazenekarok mai népszerűségét látva meglepő lehet, hogy az egyik legfiatalabb népi hangszerünk. Mióta hazánkban ismerjük, elsősorban a szegényebb rétegek között terjedt el, pusztai uradalmi cselédek, falusi és tanyai parasztemberek hangszere volt. Ilyen hangszert szinte bárki készíthetett magának, csak a húrt kellett üzletben megvennie. A második világháború után már ezt sem mindig üzletben vásárolták: a háborúból visszamaradt sodrott kábelek szálai citerahúrnak is megfeleltek.

„…Szegény ember kenyere a nyenyere…” – írta Kosztolányi Dezső az 1930-as években. Valóban, akkoriban e hangszer már csak Szentes és környékének, valamint a Csepel-sziget déli részének népi kultúrájában, illetve vándorló koldusok hangszereként volt megtalálható hazánkban. Ehhez azonban nagy utat kellett megtennie mind időben és térben, mind pedig a különböző társadalmi osztályok között. Legkorábban egy arab enciklopédia említi a 10. században. Feltehetőleg mór közvetítéssel került Európába. Kezdetben templomi hangszerként használták, két ember játszott rajta, egyik tekerte, másik az érintőket működtette. A 13. századtól már világi szerepe is nyomon követhető: egyszemélyessé alakult, a trubadúrok és vándorzenészek hangszere lett. A 16. században a többszólamúság fejlődésével elveszítette rangját és Európa szerte koldushangszer lett, „parasztok és kószáló nők lírájává” vált. A 18. századi Franciaországban a már elavultnak tekintett hangszer újabb felemelkedését a királyi udvarban és az arisztokrácia köreiben hódító rokokó pásztorjátékok divatja hozta meg, megteremtve ezzel a tekerőlant virágkorát. Az 1789-es francia forradalom után a párizsi szalonok hivatásos tekerősei munkájukat elveszítve vándorútra indultak, s eljutottak Magyarországra is…

 Műsorunkban az egymást követő dalokat egy történet fonalára fűztük fel. A mesélő – felidézve gyermekkorát – megemlékezik arról a decemberi napról, amikor nagyapja egy poros, fából készült betlehemet vett elő ládájából. Miután letisztogatta, ölébe vette unokáját, és a kályhában ropogó tűz mellett mesélni kezdett. Szavai nyomán a kisfiú számára megelevenedik a régmúlt idők karácsonyi szokásának emléke.