A citera bár ázsiai eredetű hangszer, nem a Vereckei-hágón át került a Kárpát-medencébe. Igazi fénykorát a 16-17. századi Európa nyugati és északi országaiban élte, hazánkba is Ausztria felöl érkezett a 19. század végétől. Görög eredetű neve (kithara), latin közvetítéssel honosodott meg a magyar nyelvben. Citorának, illetve az Alföldön régebben tamburának is nevezték.

Magyarországon a citerának három formája terjedt el. A vályúciterák – mivel szájára fektetett vályúhoz hasonlítottak – a legegyszerűbbek voltak. Az egész testet egy darabból vájták ki, az alja nyitott volt, ritkán használtak hozzá külön faanyagot a rezgő fedőlap építéséhez. A 20. század második felében már alig készítették ezt a típust, helyette az Alföldön inkább a kisfejes (vagy kölökfejes, fias, babás, oldalfejes), a Dunántúlon pedig a hasas citerákat kedvelték. A kisfejes citeráknál a rövidebb kísérőhúrok számára készítették a típus nevét adó oldalfejeket, a hasas változatoknál pedig a D formára kidomborodó oldal ihlette az elnevezést.

Bár akadtak neves citerakészítők, akik elláttak egy-egy környéket, a hangszert átlagos kézügyességű parasztember is könnyen elkészíthette. Ha egy fából faragta, általában juharfát, vagy nyárfát választott. A leendő fedőlap vastagságának egyenletességét erős napsütésben ellenőrizte: egyenletesen áttetszőnek kellett lennie. Ha másik fából készítette a fedőlapot, általában csomómentes fenyőt használt. A hang minősége szempontjából annál jobb, minél vékonyabb. Állítólag azoknak a citeráknak volt a legjobb hangja, amelyek fedőlapját elhasznált rosta kérgéből készítették. A fedőlapra hanglyukat vágtak és a legtöbb esetben külön kottalapot enyveztek azért, hogy ebbe, és ne közvetlenül a fedőlapba kelljen a kottadrótokat beleverni. Hasonlóképpen a citera csaknem minden részét el lehetett készíteni házilag, és a második világháború után már a húrt sem minden esetben üzletben vásárolták, hiszen a sodrott kábelek szálai citerahúrnak is megfeleltek.

A második világháború előtti citerák általában csak egy diatonikus érintősorral rendelkeztek – ezeket egykótás, egészhangos citeráknak nevezték – de a 20. század második felében már kromatikus citerákat készítenek, ezeken két érintősor van ezért duplakótásnak, vagy félhangosnak hívták. A magyar citerák hangsora mixolíd, azaz szó-ra zárul, de a citerások nem ezt tekintik alaphangnak, hanem a 4. fokot, azaz a dúr hangsor első fokát. A Kárpát-medence citeráin 4-8 dallamjátszó prímhúr található, ezeket egészítik ki a kísérő, vagy zengőhúrok. Ezeket többféleképpen hangolták, de legtöbbet a dallamhúrok felső vagy alsó oktávjára húzták, és a hangsor negyedik hangja is megjelent a zengőhúrok között.

A hangszer játékmódjára jellemző, hogy verővel (nem pengetőnek hívják) szólaltatják meg, ami lehet kihegyezett tollszár, laposra faragott szarudarab, vagy akácfa pálcika, újabban boltban vásárolt pengető, vagy ennek mintájára műanyagflakonból kivágott citeraverő.

A húrokat ujjakkal vagy nyomóval fogják le. Az ujjakkal való játékmód újabb keletű, régebben libatollból, cirokszárból, vagy keményfából készült nyomóval játszottak a citerákon. A libatollból készült nyomóba is keményfa pálcikát dugtak, hogy keményebb legyen. A nyomóval erősebben, fényesebben szól a hangszer, de nélküle sokkal mozgékonyabb a bal kéz játéka.

A citera Magyarországon a szegényebb paraszti rétegek hangszere volt. A Dunántúlon és az Alföldön szinte egy időben jelent meg a 19. század végén, és utóbbi területről terjedt észak és kelet felé. Már a 19. század végén említ citerát használó pásztorokat Herman Ottó Somogyból, de Bartók népi hangszerekről szóló első tanulmányában, 1911-ben még nem is foglalkozik a citerával. Erdély keleti szegletében, Csík megyében első világháborús alföldi katonák kezében láttak először citerákat, és 1940-ben még voltak olyan Kolozs megyei falvak, ahol a citerának még nyomát sem találták a kutatók.

A második világháború utáni évtizedekben – a moldvai csángókat kivéve – az egész magyar nyelvterületen elterjedt hangszerré vált. A 20. század közepén még szinte minden dalkedvelő parasztember játszott citerán, nem csak férfiak, hanem nők és gyerekek is. Kisebb mulatozásoknál, disznótoron, keresztelőn, kukoricafosztáskor vagy a fonóban elmaradhatatlan hangszer volt. Szegényebb helyeken nemritkán még lakodalmat is végigmuzsikáltak vele a tanyai parasztemberek, mert a citerazene nem került pénzbe. Olyan citerásról is tudunk, aki egyedül játszott végig több lakodalmat is, de leginkább a mulatozók játszottak felváltva a hangszeren, sőt előfordult, hogy ketten-hárman is citeráztak egyszerre. A 20. század végén a maguk szórakoztatására és színpadi szereplésre is alakultak citera együttesek, amelyekben a citerák mellé köcsögdudát, furulyát szólaltatnak meg.

Felhasznált és további irodalom a témában:
Mandel Róbert: Magyar népi hangszerek. Kolibri könyvek. Móra Könyvkiadó, Bp. 1986.
Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó Bp. 1998.
Hankó Györgyné Paksi Márta: Szentes és környéke népzenéje és néptánca a XX. században. Zöldág Mozgáskultúra és Sport Egyesület, Szentes 2002.