Hazánkban a 16. századra tehető a tekerő első írásos említése, a 17. században pedig már nemesi címerben is megjelenik. Paraszti hangszerré a 18. század végén, vagy csak a 19. században vált, talán éppen a külföldi vándorzenészek hatására. Hiszen – ahogyan Mandel írja – „a koldussorsra jutott vándorzenészeket a polgári lakosság megvetése kísérte, a falusiak viszont igen hamar befogadták ezt az új hangszert”. Így terjedhetett el a parasztság körében, azonban a 20. században csak a Dél-Alföldön, illetve a Csepel-sziget déli részén éltek tekerős parasztemberek, de koldushangszerként az ország más vidékein is felbukkant.

A szakirodalom elsősorban tekerőlant, forgólant néven beszél hangszerünkről, de használói körében nyenyere, nyennyere, nyenyer, nyekere, zsindiri, tekerőhegedű, tekerőmuzsika, kolduslant, parasztlant, szentlélekmuzsika, zeller, macskaduda, lófej, stb. elnevezései is léteznek, leggyakrabban azonban egyszerűen csak tekerő a neve.

A hangszer elkészítése szakértelmet kívánt, egyszerű szerszámokkal nem volt könnyű elkészíteni. Ezért egyes helyeken a helyi asztalos, vagy a kovács tudott csak tekerőt készíteni, mert csak az ő birtokában voltak speciális szerszámok. A készítő először a 8-as formájú hátlapot készítette el, amit alapnak is nevezett, erre építette fel az oldallapokat, a kulcsszekrényt, a hangszer belső szerkezetét, majd a tetőt. Utóbbi a tekerő fedőlapja, vékony fenyődeszka, amelyen a forgó kerék számára készült résen kívül kör alakú hanglyukakat is vágtak. Ezeknek nem csak akusztikai funkciói voltak, hanem a mulató emberek ezekbe dugták a zenésznek szánt pénzt. Az előrelátó tekerős még a perselyekéhez hasonló hosszúkás hanglyukat is vágott az aprópénz számára.

A fedőlapra szerelték rá a kottaházat, amelyben – attól függően, hogy diatonikus vagy kromatikus hangolású a hangszer – egy vagy két sorban helyezkedtek el az érintők (kották, billentyűk). Általában bükkfából készültek és két részből álltak: kottaszárból és kottalevélből (kottakölök, zászló). Utóbbi a kottaszárba csapolt – a hangolás miatt forgatható – falapocska, amelynek éle a kottaszár benyomásakor a húrral érintkezik. Az érintők beosztását a készítők általában kész hangszerről másolták. A kottaházat fedél (kármentő) védi a külső behatástól.

A tekerő dörzsöléssel megszólaló húros hangszer, amelynek „vonója” a gyantázott kerék. Ezt általában vadkörtefából készítették. A kerék tengelyének vége kiáll a hangszer testéből, erre szerelik a hajtókart, amelyet a zenész jobb kezével teker. Bár a tekerőkön mindig négy hangolókulcs látható, a 20. században jobbára már csak háromhúros hangszereket készítettek. A húrokat birkabélből házilag állították elő, a bőgőhúr vékony rézdróttal való sodrását is a készítők némelyike esztergapadon házilag végezte. Ha vásárolták a húrokat, akkor A, D, G csellóhúrt kértek. A húrok kerékkel érintkező részét vékony vattaréteggel sodorták be, ez védte a húrokat is a kopástól és egyenletesebbé tette a dörzsölést. A felső húrt, a dallamhúrt prímhúrnak, prímának is nevezték. Ezzel érintkeznek az érintők, ez adja a dallamot. További húrok a bőgőhúr és a recsegőhúr. E két húr játék közben nem érintkezik a billentyűkkel, funkciójuk a bordun hangzás létrehozása, a hangzásuk – a dudáéhoz hasonló – a dallam alatt változatlanul kitartott (orgonapont) hangokat eredményez. A recsegőhúr másik funkciója a ritmuskíséret biztosítása. Az ékkel leszorított húr egy keményfa lapocskát szorít a hangszer fedőlapjához, amely játék közben a hirtelen csuklómozdulatoknál megreccsen. A tekerő hangterjedelme két oktáv, vagy annál néhány hanggal több. A két kísérőhúrt oktávpárhuzamra hangolják, a szabadon rezgő dallamhúr pedig az alaphang kvintjén szól. Szentes környékén a 19-20. század fordulóján még nem volt ritka a négyhúros hangszer sem, általában a basszushúrt duplázták meg. A tekerő folklorizmusához tartozik, hogy napjaink revival tekerősei ha négyhúros hangszeren játszanak, inkább a dallamhúrt duplázzák.

Bár vannak olyan adatok is – mind történeti, mind 20. századi – amelyek bizonyítják, hogy megfelelő felerősítéssel állva is játszhattak rajta, mégis, hangszerünk játékmódjára általában jellemző, hogy a zenész ülve kezeli a szíjjal magára kötött hangszert. Jobb kézzel a hajtókart hajtja és recsegtet, bal kézzel pedig a billentyűk segítségével dallamot játszik.

A recsegtetés nélkül megszólaló tekerőhangzás erősen emlékeztet a dudára, sőt régen tudatosan is utánozták a dudát. Már a 16. századból maradtak fenn olyan nyugat-európai ábrázolások, amelyek együtt jelenítik meg a tekerőst és a dudást. Ez a hangszerpárosítás a 20. század magyar népi kultúrájában is megtalálható volt, például a Bács-Kiskun megyei Csólyospáloson, ahol férj és feleség játszott együtt az említett hangszereken. Leggyakrabban azonban klarinéttal párosították a tekerőt, azért is, mert a 19-20. század fordulójára már csak két-három dudás élt a Dél-Alföldön.

A Dél-Alföld zenei életében uralkodó szerepet töltött be a tekerőlant. Használták lakodalmakban, jeles napokon, köszöntésekkor, disznótorokban, kukoricafosztáskor és a padkaporos bálokon. Általánosságban is gyakori volt, hogy ezeken az alkalmakon zenész házaspár játszott, így a család vagyonát gyarapította a honorárium, nem kellett mással megosztozni. Ez lehetett pénz is, de sok esetben inkább termény, természetbeli juttatás. Az 1950-es években kukoricafosztáskor vagy disznótoron való zenélésért a zenészeknek egy-egy zsák csöves kukorica, vagy annak pénzbeli értéke volt a fizetsége, bár lakodalomban többet is kaptak.

A jellegzetes tekerőhangzás a ritmuskísérettel teljes, sőt sok tekerős nem is játszott dallamot, elsősorban ritmust adott a prímhangszer mellé. A klarinét-tekerő hangszerpárosításnak a dél-alföldi tanyavilágban hasonló tekintélye volt, mint a cigánybandáknak a falvakban. Hegedűvel nagyon ritkán párosult, egyrészt mert halknak találták a tekerő mellé, másrészt pedig azért, mert aki hegedülni tudott lenézte a tekerőst. A tanyasi, falusi szegényparasztság nem nézte le a tekerősöket, de a jómódú gazdák tiltották fiaiknak, hogy pénzkereseti céllal tekerőt vegyenek a kezükbe. A tekerősök soha nem hivatásosként zenéltek, nem ez volt az elsődleges megélhetésük, hanem az alkalmi zenélés mellett ugyanolyan parasztemberek voltak, mint más. Ők is, és hallgatóik is többségükben a szegényparasztság soraiból kerültek ki, akiknek kultúráját átalakították a 20. század közepének változásai, így a tekerőlant fokozatosan eltűnt a hagyományból.

Felhasznált és további irodalom a témában:

• Hankó Györgyné Paksi Márta: Szentes és környéke népzenéje és néptánca a XX. században. Zöldág Mozgáskultúra és Sport Egyesület, Szentes 2002.
• Hankóczi Gyula: A tekerőlantról. Dalok öt húron. Timp Kiadó, Bp. 2007.
• Mandel Róbert: Magyar népi hangszerek. Kolibri könyvek. Móra Könyvkiadó, Bp. 1986.
• Sárosi Bálint: A hangszeres magyar népzenei hagyomány. Balassi Kiadó, Bp. 2008.
• Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó Bp. 1998.
• Szerényi Béla: A hagyományos magyar tekerőmuzsika. Kiadó megjelölése nélkül, Bp. 1994.