A magyar nyelvterület vonós hangszerekre épülő hagyományos összeállítású zenekarát leginkább cigánybanda, cigányzenekar néven nevezzük. Bár a 19. század második felétől a nem cigány parasztság is alkalmazta e felállást, történeti okokra vezethető vissza, hogy miért éppen a cigányság nevét őrzi az elnevezés.

Európa bölcsőjében, az ókori Görögországban, a szórakoztató zenélés, a zene szolgáltatása a rabszolgák feladata volt – akárcsak a bibliai Salamon udvarában, vagy a római császárok udvarában -, szabad emberhez méltatlan, megvetett foglalkozás. Arisztotelész szerint, aki nem rabszolga, de zenét szolgáltat, az vagy részeg, vagy tréfál. Ez a szemléletmód olyan mélyen élt a közgondolkodásban, hogy még a 17. századi Magyarországon is érződött hatása. Nem véletlen, hogy a többségi társadalom peremén élő cigányság vált a magyar urak zenei szolgáltatójává, akiknek előbb jobbágyaik voltak, később patronáltjaikká váltak a zenészek. Még a 18. századi magyar cigányzenészek egy része is házi szolgálatban működött egy-egy báró, vagy gróf udvarában. Egy 1600-as évekből származó forrás szerint „majdnem minden magyar nemes embernek van egy hegedűs, vagy lakatos cigánya”.

A bő kétszáz éve polgári, úri környezetben, városi vendéglőkben játszó cigánybandák zenei szolgáltatása a divatot követte. Olyan zenét játszottak, amilyent kértek tőlük. Ők voltak azok, akik legelőször vették át, és építették repertoárjukba az európai szórakoztató zene újabb és újabb hullámát. Folyamatosan képezték magukat, sok esetben nyugat-európai országokban is jártak fellépni és tanulni is. Zenéjükben gyakoriak voltak a virtuóz cifrázatok. A városi cigányzenészeket utánozták a falusi cigánybandák is, akik szintén fő foglalkozásuknak tekintve a kiszolgáló zenélést, a közönség igényeit elégítették ki. Többnemzetiségű környezetben gyakori jelenség volt, hogy ugyanazok a zenészek több etnikum zenei igényeit is kiszolgálták. Ismerték és játszani tudták a magyar, a román, a zsidó, az örmény, a szerb, a horvát, a szlovák, stb. táncokat is.

A 19. század előtt ritkán fordulhatott elő, hogy egy nem cigány parasztember hegedüljön, és fordítva: a cigányzenésznek rangon aluli volt bármelyik paraszti, vagy pásztorhangszer. A század végétől azonban a cigánybandák szolgáltak követendő mintául azoknak a parasztbandáknak, akik – bár nem hivatásos zenészként – vonós hangszereket vettek kezükbe. Mivel a parasztbandák félhivatásos zenészei a szórakoztató zenélést egyéb munkájuk mellett űzték, társadalmi megbecsülésük nagyobb volt, de a gyakorlásra szánt idejük kevesebb, mint a hivatásos zenészeknek. Ez okozhatta azt, hogy a parasztbandák repertoárjában késleltetve és visszafogottabban jelentek meg a divat hullámai. Nem törekedtek a divat diktálta harmonizálásra, vagy a gazdag cifrázatokra. Elsősorban a környezetük által ismert énekelt dallamokat játszották, viszonylag egyszerűen.

A vonószenekar minimális összetétele három hangszert kíván: hegedűt, kontrát és bőgőt, azonban alkalomadtán a zenekar kiegészülhetett cimbalmossal, még egy dallamjátszó hegedűvel, még egy kontrással, klarinétossal. A háromtagú együttesben a hegedűs (prímás) csak dallamot játszik, miközben a kontrás egyenes pallójú hegedűn – vagy inkább brácsán – a megfelelő ritmus szerint harmóniákkal, a nagybőgős basszussal kíséri.

A hegedű szót mai értelmében a 16-17. századtól kezdve használjuk. Ez idő előtt a hegedős énekmondót, a hegedő (hejgető?) pedig mint gyűjtőnév, sokféle hangszert – kobzot, lantot, citeraféléket, cimbalmot, sőt fúvós hangszereket is – jelentett. Erdélyben a hegedűre a muzsika, mozsika elnevezés terjedt el.

Bár régebben előfordultak házi készítésűek is, később szinte csak gyári hangszereket használtak. A mai népi hegedűk szerkezete ugyanolyan, mint a modern szimfónikus zenekari hangszereké, legfeljebb kisebb változtatásokat végeznek a gyári hangszereken: átszőrözik a vonót, gyantát készítenek hozzá, vagy éppen balkezesre alakítják. A gyimesi csángóknál elterjedt átalakítási mód, hogy rezonálóhúrt, zengőhúrt szerelnek a fogólap alá, amely a többi húrral együtt rezegve dúsítja a hegedű hangját. A vonó szőrözéséhez lófarokszőrt vágnak, lehetőleg mén farkából, mert az alkalmasabb, ugyanis a kancák vizelete gyengíti a szőr tulajdonságait. A gyimesi muzsikához kb. másfélszer annyi szőrt használnak, mint másutt, ezzel igen erős hangot érnek el. A hegedűtől megkívánt hangerő szükségessé teszi a vonó gyakori gyantázását. A hegedűsök régebben a gyantát maguk készítették: fenyőfáról lekaparták, tűz fölött megolvasztották, majd hagyták egy darabban kihűlni.

A közönséges hegedűtől hangolásában különbözik a kalotaszegi és közép-erdélyi zenészek kíséretet játszó három húros kontrája, amelynek húrjai g d’ a hangolásúak. Használhatnak ilyen hangolású hegedűt és brácsát is kontraként. Annak érdekében, hogy a kontrás mindig hármashangzatot játszhasson a húroknak azonos magasságban, lapos pallón kell feküdniük. A szabvány szerinti négyhúros brácsán, mivel domború húrlába van, azonos időben csak kettő hangot tudnak megszólaltatni. Azokon a területeken ahol ezt használják (pl. a Dunántúlon), kettőshangzatokkal kísérik a dallamot.

A vonósbanda basszushangszere a bőgő, egyéb elnevezésében gordon vagy gardon, amelyen a tánczenében általában az akkordok alaphangját játsszák. A kisebb, falusi cigánybandák régebben kisbőgőt használtak, Erdélyben is többnyire csellót, vagy cselló nagyságú, házi készítésű kisbőgőt használtak állatbélből sodort húrokkal, de a 20. század közepe óta szinte mindenhol a nagybőgő terjedt el. Általában három húros bőgőket használtak, de Erdélyben nem volt ritka, hogy a falusi bőgőkön csak két húr volt, sőt, Lajtha László talált még olyan bandát is, ahol a nagybőgőn csak egy húr volt. A bőgősnek elsődleges szerepe a ritmusjátszásban van, a basszushang csak másodlagos, Lajtha László szavaival a bőgős „mintegy dobol (…) Önállósul, s ilyenkor megmarad ugyanazon a hangon, még akkor is, ha a kíséret már más harmóniánál tart.”

A magyar népzene vonós hangszerei elsősorban a hivatásos zenészek hangszerei voltak, mindenekelőtt a cigányzenészeké. Ezek közül különösen a hegedű vált a tánczene és a zajos mulatozások szimbólumává már a 19. század elejére is olyannyira, hogy az egyház és a társadalom hivatalos képviselői nem nézték jó szemmel a hegedülést, „minden okos cél nélküli” dolognak tekintették, a rajta játszókat pedig erkölcsteleneknek és korhelyeknek.

A hegedű játékmódja minden más népi hangszernél kitartóbb gyakorlatot és rátermettséget kívánt meg, nem véletlen, hogy csak azok fektettek bele annyi energiát és tehetséget, akik ezt hivatásuknak választották. Magyarországon ezt nagy többségben csak cigányok tudták vállalni, akik a társadalom középső és alsó rétegeinek zenei igényét szolgálták ki. Ez a zene azonban nem volt külön a cigányságé, hanem – Sárosi Bálint szavaival – „része annak a magyar zenei hagyománynak, mely a nép között dudán, furulyán és egyéb hangszeren vagy éppen vokálisan is megszólalt”.

Felhasznált és további irodalom a témában:

• Mandel Róbert: Magyar népi hangszerek. Kolibri könyvek. Móra Könyvkiadó, Bp. 1986.
• Sárosi Bálint: A hangszeres magyar népzenei hagyomány. Balassi Kiadó, Bp. 2008.
• Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Jelenlévő múlt. Planétás Kiadó Bp. 1998.