A 16. századtól hadi dudásokról is van tudomásunk, kiket a 19. századig katonai verbuválásra is használtak, melyről a Bikessy féle toborzást ábrázoló rézmetszet is tanúskodik 1812-ből.

A duda a 19. században kezd kiszorulni a főúri udvarokból, nem kis mértékben köszönhetően a cigánybandák létrejöttének és terjedésének. A 20. században már többnyire a pásztorok, azok közül is elsősorban a juhászok és a kanászok lesznek a művelői, és marad végleg paraszt-hangszerré.

A nép körében ennek a két vagy több nyelvsípból álló többszólamú hangszernek többféle elnevezése ismert: bőrduda, kecskeduda, csimpolya, gajd, kutyaduda, tömlősíp.

A magyar duda sípjai úgynevezett rácsapó nyelvsípok, melyeket nádból vagy bodzából készítettek. Szájjal vagy fújtatóval felfújt tömlő segítségével szólaltatták meg. Ehhez felhasítás nélkül egyben megnyúzott kecske birka vagy kutya, de előfordult, hogy csikó vagy borjúbőrt alkalmaztak.

Részei: a tömlő, a dudafej, a kettős síp, a bordó, és ahol felfújják, az emlő vagy a fújtató. A jobb mellső lábcsonkba a duda emlőjét vagy a fújtatóját teszik, a bal mellsőbe, pedig a bordósípot. Abba a nyílásba, ahol eredetileg az állat feje volt, oda kötözik bele a duda legfontosabb részét a kettős sípszárat, vagy ahogyan nevezik a billegetőt. Ahogy mondja a csujjogatás „Fújd fel dudás a dudádat, billegtesd el a nótánkat”

A sípszárba a dudafejen, egy derékszögű furaton keresztül áramlik be a levegő. A fából faragott dudafejek kecske vagy kos formájúak, melyeket nem csak faragással, hanem olykor szimbolikus értelmű /nap, hold, csillag/ rézverettel, vagy tükörrel is díszítettek.

A Dél-alföldön igen jellemzőek voltak a menyecskefejes dudák, de előfordultak úgynevezett bábfejesek is, melyek között még ördögfejű is akadt.

Ez a sípszár, ahogyan a neve is mondja, kettő párhuzamosan fúrt sípot foglal egybe. A dallamsípon a dallamot játsszák melyen hat lyuk található, ahol a hatodik a többivel átellenben van kifúrva, és a hangsor oktávját szólaltatja meg. Elég erőteljes hangja miatt rikkantónak is szokták hívni, melyen jellegzetes előkéket és utókákat szoktak játszani.

A dallamsípon még található egy kicsi furat a bolhalyuk, mely a dudát alkalmassá teszi a hetedik fok játszására, de előszeretettel alkalmazzák a cifrázásra.

A dallamsíppal párhuzamosan fut a kontrasíp, melyen egy lyuk található. Ez nyitott állapotban azonos hangon szól a dallamsíp alaphangjával, míg zárva egy kvarttal mélyebben. Ezt a mélyebb hangot egy meghosszabbító toldalékkal érik el, melyen ugyanúgy, mint a dallamsípon egy hangolónyílás található, a két síp összehangolásához. Ezt a nyílást, melyet oldallyuknak, váltólyuknak vagy stimmlyuknak is neveznek, általában méhviasszal hangolják.

A harmadik az egyben legmélyebb síp a bordó, mely egy folyamatos, kitartott hangot ad, a dallamsíp alaphangjánál, egy oktávval mélyebben.

Így a magyar dudán egyszerre három hang szólal meg.

A fent leírtak alapján a dudákat általában pásztorok készítették. Így minden vidéknek megvoltak a maga ügyesebb pásztor- dudakészítői, akiktől a többi pásztorok vagy megvették, vagy valamiért cserélték a duda azon részét, melyet nem tudtak maguk elkészíteni.

Malonyay Dezső 1911-ben megjelent könyvében írja, hogy az idősebb balatonvidéki pásztorok vallják, hogy az ő legénykorukban majd minden valamire való pásztornak volt dudája s bizony megesett, hogy dudaszó mellett mulattak a csárdában három nap és három éjjel. Lakodalmakban is duda szólott. Szép is volt az! Egymaga akkora neszt csinált, mint egy banda. A nóta is hosszabb volt akkor: dudaszó mellé való; ma bezzeg, alighogy belékapnak a nóta elejibe, már ott a hátulja….

A 19. század második felétől jó néhány alkalom, mulatság volt a magyar parasztság körében, amihez a dudás szolgáltatta a zenét. Ilyen volt a farsang, a Karácsony, Márton napja, Vendel napja, aratás ünnepélyes befejezése, lakodalom, szerenádozás… De volt, amikor valamilyen munkavégzéshez, mint disznóöléshez, tollfosztáshoz, vagy kukoricamorzsoláshoz fogadták meg a dudást. Ahogy egy somogyi faluban mondták „Felült a kukoricahalom tetejére, oszt fújta a dudáját, mi meg csak húzkodtuk ki alóla a kukoricacsöveket”.

A dudát ördöngös hangszernek tartották, a dudást, pedig az ördög cimborájának, melyről mindenféle mendemonda keringett a pásztorok és a falusiak között. Ahogy a dal is mondta: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”.

A palócoknál például, azt beszélték, hogy a dudásnak el kellett adni a lelkét az ördögnek azért, hogy tudjon dudálni. Ezért halála előtt a tudás nagy terhét át kellett adni valakinek, így nem jutott a pokolra. Természetesen minden dudás vidéken beszélték, hogy voltak olyan ördöngös dudások, akik úgy tudtak dudálni, hogy miután felfújták a dudát és letették azt,

-felakasztották a falra, egy szegre, vagy bedobták az ágy alá - a duda ezután is tudott magától játszani.

A dudás, pedig a többiekkel együtt ropta a táncot.

A Dunántúlon és a Felvidéken leginkább egymaga játszott, míg az Alföldön előfordult, hogy hegedűssel vagy klarinétossal együtt muzsikált.

A spontán táncalkalmak egyike volt a dudabál, ami a századforduló táján még igen nagy népszerűségnek örvendett, de az 1900-as évek elejétől a dudások fokozatosan kezdtek kiszorulni a falusiak táncmulatságaiból.

A duda legtovább a felvidéki falvakban maradt fenn, mint használatban lévő paraszti hangszer, de az 1930-as években gyakorlatilag itt is megszűnt.

Tárnok Ákos

Irodalom:

• Juhász Zoltán: Az utolsó Dudás (Magyar Művelődési Intézet, Budapest 1998);
• Juhász Zoltán: Kukucska Ernő nógrádi dudás és furulyás hagyatéka. (Hagyományok Háza, Budapest 2010);
• Sárosi Bálint: Zenei anyanyelvünk.(Gondolat Kiadó, Budapest 1973.);
• Nagy Iván: A csallóközi dudáshagyomány ( Kalligram Könyv és Lapkiadó Kft, Pozsony 2002);
• Malonyay Dezső: A magyar nép művészete III. kötet ( Helikon Kiadó, 1985.);
• Vargyas Lajos : A magyarság népzenéje (Planétás kiadó és a Mezőgazda Kiadó, Budapest 2002);
• Magyar Néprajzi Lexikon (Akadémia Kiadó, Budapest 1979);