„A házról-házra járó, jókívánságos köszöntők ma jóformán alamizsnagyűjtésnek látszanak, de nem lehettek-e régen az évszakok fordulópontjaira figyelmeztető, szinte rituális jellegű társadalmi események? A jókívánság a civilizált embernek többnyire üres szó. A régi embernek szinte varázserejű érték lehetett, amit szívesen viszonzott tőle telhetően. A sok ünnepi, névnapi köszöntő egy melegebb, barátságosabb, testvéribb, emberszeretőbb népélet emléke.”

/Kodály Zoltán, a Jeles Napok bevezetőjében, 1952./

Műsorunkban az egymást követő dalokat egy történet fonalára fűztük fel. A mesélő – felidézve gyermekkorát – megemlékezik arról a decemberi napról, amikor nagyapja egy poros, fából készült betlehemet vett elő ládájából. Miután letisztogatta, ölébe vette unokáját, és a kályhában ropogó tűz mellett mesélni kezdett. Szavai nyomán a kisfiú számára megelevenedik a régmúlt idők karácsonyi szokásának emléke. Ebbe a történetbe ágyazódnak dalaink, amelyeknek – műsorunk első felében – egy székesfehérvári bölcsőcskejáték alkotja gerincét. Kíséretül olyan hangszereket választottunk, amelyek igen népszerűek voltak a paraszti zenében, többek között a bőrduda, a moldvai koboz és kaval, és a különböző furulyák. A közismert dalok – mint a „Mennyből az angyal” vagy a „Pásztorok keljünk fel” – mellett kevésbé ismert dallamok is felcsendülnek, többek között egy altatódal, amelyet a bölcsőcskében Mária énekelt a kis Jézusnak.

Történetünkben a mesélő – az egykori kisfiú – az altatódal hatására elszunyókál nagyapja ölében. Álmában távoli országokba kerül, ahol az emberek szintén a karácsonyra készülődnek. Spanyol dallamok mellett elkalandozunk Ecuadorba, Peruba és Argentínába is, ahonnét magyarra fordított saját gyűjtésű karácsonyi dalokat adunk elő együttesünktől megszokott andoki hangszereken. Zenei utazásunk közös énekléssel zárul, felidézve egy magyar bölcsőcske játék búcsúdalát.