„Egyezernyolcszáznegyvennyolcadik évben,

                            az Úristen letekintett a földre…”

 Mint számos népzenei zenekar mi is fontosnak tartjuk a nemzeti hangvételű témák feldolgozását, azok tolmácsolását. Ezért láttunk neki az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc történéseinek zenés műsorrá formálásához .rolex replica A forradalmat, és a szabadságharcot végigkísérő előadást, rövid prózai betétek is kísérik. Az anekdoták korabeli sajátos humorral átitatottak, csak úgy, mint az egyes dalok németcsúfoló szövegei.

Az 1997 óta működő Kákics együttes, az utóbbi időkben különös hangsúlyt fektetetett műsoraiban a moldvai csángók zenéjére.

A duda valószínűleg az egyik legrégebbi hangszerünk, mert személynévként már 1095-ből ismerjük. A legkorábbi magyarországi ábrázolás egy Mátyás király korabeli Corvin Kódex keretdíszén található, de egy 1514-es röpirat már beszámol arról, hogy a duda más hangszerekkel játszott együtt. Majd nemsokára egy 1519-ben készített ábrázoláson dudaszó kíséretében égetik meg Dózsa Györgyöt. Magyarországon a 16-17. században élte a virágkorát a dudazene, mint ahogy Nyugat-Európában is, ahol ismertek voltak a magyar dudások. Ezt bizonyítják a külföldön megjelent Ungarischer Tantz, a Hayducky és az Ungarescha című kották. A magyar főúri zenében előkelő helye volt a dudásnak, és az egyik legjobban fizetett zenész volt. Egymagában is szolgáltatott zenét, de ha hegedűvel együtt játszott, akkor többnyire a kísérő, alátámasztó szerepet töltötte be.

A legtöbb laikus ember számára elsődlegesen e hangszerekből álló együttes jelenti azt a formációt, amely a magyar népzene megszólaltatásához szükséges. Pedig hangszeres népzenénken belül a pénzért vagy egyéb szolgáltatásért másokat zenével kiszolgáló hivatásos zenészek mellett nem szabad megfeledkeznünk a zenei önellátásról sem. Amikor a pásztor önmagának furulyázott, vagy szűkebb társaságát szórakoztatta dudazenéjével, nem szolgáltatást végzett, ahogy a citerázgató alföldi parasztember sem. Azonban népzenénk vonós hangszereiről beszélve a hivatásos zenészek – akik alatt az elsősorban zenélésből élő embereket értjük – megkerülhetetlenek. Bő kétszáz éve annak, hogy a kenyerüket zenével keresők, mindenekelőtt a cigányzenészek munkálkodása nyomán kialakult a hegedű – kontra – bőgő ma már „klasszikusnak” mondható társulása.

A lanthoz hasonló, feltehetően arab eredetű húros hangszer. Azonban messzemenő következtetéseket ne vonjunk le származásáról, és ne menjünk bele áltudományos értekezésekbe. Csupán a tisztánlátás kedvéért néhány tényszerű felsorolást ejtünk, hogy ki-ki magának összerakhassa a saját, a neki tetsző koboz-származtatási teóriáját.

Legkorábbi ábrázolása egy Corvina –kódex szegélydíszében lelhető fel. A XII. században a Choboz szó személynévként jelenik meg hazánkban. A hangalakjában hasonló oszmán –török hosszúnyakú lantféle a kopuz, mint szó feltételezhetően kun-besenyő közvetítéssel került hazánkba. A szó Közép Ázsiában általában hangszert jelent, annak konkretizálására egy jelző tettek elé (pl.: vas koboz, azaz-doromb). Később magyar nyelvterületeken is koboznak hívták például a hegedűt vagy a bőgőt is.

Zenekarunk 1997-ben Székesfehérváron alakult. Fennállásunk óta arra törekedünk, hogy a dalokat a gyűjtési területükön ismert hangszerekkel szólaltassuk meg. Ezért előszeretettel használunk méltatlanul „elfeledett” régi magyar népi hangszereket is (pl.: a pásztorok bőrdudája, vagy a dél-alföldi tekerőlant).

A citera és a citerazenekarok mai népszerűségét látva meglepő lehet, hogy az egyik legfiatalabb népi hangszerünk. Mióta hazánkban ismerjük, elsősorban a szegényebb rétegek között terjedt el, pusztai uradalmi cselédek, falusi és tanyai parasztemberek hangszere volt. Ilyen hangszert szinte bárki készíthetett magának, csak a húrt kellett üzletben megvennie. A második világháború után már ezt sem mindig üzletben vásárolták: a háborúból visszamaradt sodrott kábelek szálai citerahúrnak is megfeleltek.

„Szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda.”

A dob az ősi sámánhit szerint varázserővel rendelkező kultikus tárgy, a természeti népek rituális hangszere. Inkább szertartáshoz kötődött, tánckíséretben inkább az ütőgardont alkalmaztak Gyimesben, Csíkban. Későbbiekben, pergődob formájában figyelemfelkeltő, hirdető szerepe lett a közéletben.

A hangalak feltehetően hangutánzó szóból ered, ellentétben a mongol és török származtatási teóriákkal.

„…Szegény ember kenyere a nyenyere…” – írta Kosztolányi Dezső az 1930-as években. Valóban, akkoriban e hangszer már csak Szentes és környékének, valamint a Csepel-sziget déli részének népi kultúrájában, illetve vándorló koldusok hangszereként volt megtalálható hazánkban. Ehhez azonban nagy utat kellett megtennie mind időben és térben, mind pedig a különböző társadalmi osztályok között. Legkorábban egy arab enciklopédia említi a 10. században. Feltehetőleg mór közvetítéssel került Európába. Kezdetben templomi hangszerként használták, két ember játszott rajta, egyik tekerte, másik az érintőket működtette. A 13. századtól már világi szerepe is nyomon követhető: egyszemélyessé alakult, a trubadúrok és vándorzenészek hangszere lett. A 16. században a többszólamúság fejlődésével elveszítette rangját és Európa szerte koldushangszer lett, „parasztok és kószáló nők lírájává” vált. A 18. századi Franciaországban a már elavultnak tekintett hangszer újabb felemelkedését a királyi udvarban és az arisztokrácia köreiben hódító rokokó pásztorjátékok divatja hozta meg, megteremtve ezzel a tekerőlant virágkorát. Az 1789-es francia forradalom után a párizsi szalonok hivatásos tekerősei munkájukat elveszítve vándorútra indultak, s eljutottak Magyarországra is…

 Műsorunkban az egymást követő dalokat egy történet fonalára fűztük fel. A mesélő – felidézve gyermekkorát – megemlékezik arról a decemberi napról, amikor nagyapja egy poros, fából készült betlehemet vett elő ládájából. Miután letisztogatta, ölébe vette unokáját, és a kályhában ropogó tűz mellett mesélni kezdett. Szavai nyomán a kisfiú számára megelevenedik a régmúlt idők karácsonyi szokásának emléke.