E két tekintet minden bizonnyal soha többé nem fog találkozni, de most mélyen egymásba fúródik. Örökkévalóság… pillanat. Semmit nem tudunk egymásról, csak amit látunk, illetve érzünk..., de amit érzünk azt nem tudjuk biztosan. Malinowski személyes naplójából értesült a világ arról, hogy az empátián, a beleérzésen alapuló terepmunka elmélete megingott. Az idegen képtelen bennszülötté válni, bárhogy is törekszik, idegen marad. Legyen bármilyen empatikus alkat, a teljes megismerés, a bennszülötté válás nem lehetséges. Oda születni kell. Ez az adott szituációban különösen igaz rám, hiszen egy zenei fesztiválmeghívás végett érkeztem Indiába, csoportban vagyok, együtt visznek minket a különböző helyszínekre, nyelvi korlátaim vannak, emiatt a kultúrsokk érzése is gyengébb – bár a gyomromat sokkolja az idegen kultúra gasztronómiai aspektusa. Amit látok, egy védőburok falán keresztül látom, de legalább így is látom... 

...most éppen a két nagy barna szemet. Kultúrák találkozása. Az alapjaiban különböző életvilágok között az emberi kíváncsiság képez hidat. Azt képzelem, hogy a tekintetében ott van a hindu kultúra a maga szabályaival, kasztrendszerével, normáival, szimbólumaival, majom- és elefántfejű isteneivel. De értem-e, hogy mit akar nekem mondani ez a szempár? „Semmi mást nem értünk meg a felebarátunkból, mint a változásokat, melyeket ő váltott ki mibennünk...”- énekeli Cseh Tamás ezt az ismeretelméleti tételt. A megértés, a megismerés mindig bennünk végbemenő változás: az ismeretlenből fakadó bizonytalanság, kétely feloldása, ami csak akkor következik be, ha rendelkezünk a megismerés vágyával, nem a közöny a kiindulópontunk. 

Azonban vigyázzunk a megértéssel! Bongobongó és Andanac lakosai jutnak eszembe, a tanmese a kulturális megértésről, amely szerint Bongobongó összes lakosa sárga napszemüveget hord, és így természetes, hogy mindennek, amit látnak, az egész világnak sárga árnyalata van. Ez hosszú idő óta mindig is így volt. Egyszer megérkezik ebbe a világba egy andanaci ember. Köztudott, hogy Andanacban az emberek kék napszemüveget hordanak, így mindennek, amit látnak kék árnyalata van. Az andanaci – kulturálisan érzékeny – látogató megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából: szerez egy bongobongói sárga napszemüveget és felveszi a saját napszemüvege fölé, majd elégedetten konstatálja: „Aha, itt Bongobongóban minden zöld!”.

Így állunk. Nem tudjuk levetkőzni kulturális meghatározottságunkat, de törekedni lehet rá, sőt a megértés mélyebb rétegeihez elengedhetetlenül szükséges is. Azt képzelem, hogy ez a kisfiú is a saját kultúrájának „szemüvegén keresztül” szemlél engem. A saját kulturális determináltságával, amely kijelölte már születésekor pályáját, amely alapján identitása formálódik. Mindenféle értelemben tudja a helyét a világban. El tudja magát helyezni a társadalom átjárhatatlan rétegei között, lételemeként szívta és szívja be a hindu kultúrát. Az egyik nagy kedvencem C. Geertz jut eszembe, híres mondatával: „...az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak...”. 

Írott és íratlan szabályok, normák, értékítéletek, szimbólumok és jelentések. Az emberi csoportok ezekből és ezekhez hasonló alapanyagokból szövik maguk körül a kultúrát, ezt a sűrű hálót, aminek „fogságából” az egyén nem tud, de nem is akar szabadulni, hiszen számára ez nem egy a lehetséges alternatívákból, hanem ez az egyetlen elfogadható, az egyetlen „normális”. Benne függ, tőle függ. A riksás fiú csak néz, én viszont. A két kultúrraszter, a két kultúra szövete egy szállal, a tekintetünk szálával kapcsolódik össze. Csak egy pillanat az egész, de nagyon sűrű pillanat. 

Lassan lazul a forgalmi dugó. Sofőrünk gázt ad, egymásba fonódott tekintetünk szála örökre szétszakad. Másodpercek múlva már csak a riksa távolodó dudáját hallom, és talán... ő is hallja még a miénket... 

 

 (Ficus religiosa)