Ez a titokzatos instrument a gyimesi csángók és a csíki székelyek kedvelt ritmushangszere. Korábban a bukovinai székelyeknél is előfordult.

A hangszer teste egy fából van kifaragva, anyaga legtöbbször nyár, vagy fűzfa, de készík juharból is. Fedőlapja fenyőfa, a nyakán vékony fa laplemez borítja, fején fa hangszerkulcsokkal. Megszólaltatására vonó helyett ütő – ütőpácát, gardon-pálcát – használnak, ez nagyjából 35 cm hosszú, 2 cm vastagságú bot. A megszólaló gardon-hang tompa, erőteljes, a ma használatos dobhanghoz, az alsó-taméhoz hasonlít, a csípett hang, pedig jellegzetes közép-mély húrcsattanás.

A hangszer múltjáról csak sejtéseink lehetnek. A régi magyar tánczenében, a XII. és XVII. század között használták a kétfenekű dobot tánc alá hangszerként, csak úgy, mint a balkánon napjainkban. Ott a török síp kísérete volt a feladata. Feltehetően a gardon mai változata ezt a hangzást hivatott szolgálni. A gardon az ütővel és vesszővel használt dob hangsúlyos és hangsúlytalan hangjainak váltakozását imitálja, azt adja. A húrlábat egyenesre faragják, hogy minden húrt egyszerre lehessen megütni. Húrjait juhbélből sodorják. Három húrját ütik, egy húrját pedig csípik. (Csípik és ütik- ebből jött a csipi-süti hangszerelnevezés.) Az ütés és a visszacsapódó húr hangjának váltakozása különösen alkalmassá teszi a hangszert táncok ritmuskíséretéhez. Néhol Csíkban cigarettatárcát használtak a hangszertesthez csapva, ezáltal jellegzetes zörgő hangot kaptak.

Előfordult a felcsíki székelyeknél, hogy a gardont csellóból alakították ki.. Ez úgy történt, hogy a lelket kivették belőle, a húrlábat vízszintesre csiszolták, és a húrokat áthangolták.. A húrokat általában d-re hangolják, de feljegyeztek egyéb hangolásokat is, pl.: g d a, a d d, d d a. Régebben három húrt használtak, ma leginkább a négyhúros változatok ismertek.

Gyimesben a gardont a hegedű kíséretéhez használják, míg csíkban ez a hangzás brácsával bővül ki. Különböző táncokhoz különböző ritmusformákat használnak. A Gyimesben a páros és páratlan ritmusú képletek látszólag egyszerű játékmódot igényelnek. A laikus valójában addig van ezen a véleményen, míg nyakába nem akassza a hangszert, és végtére belátja, hogy a gardonos is csak zenész. A kéttagú együttes rendszerint egy családból alakult ki, a férj hegedült, a feleség gardonozott. Ha a feleség nem tudott gardonozni, akkor elsősorban a rokonságból hívtak valakit. Csak ritkán, nagyobb mulatságok esetében fordult elő, hogy fizetett, idegen gardonost fogadtak. Hiszen a cél az volt, hogy a zenekar bére a családban maradjon.

Kiss Lajos

Irodalom:

• Mandel Róbert :Magyar népi hangszerek (Móra Kiadó , Budapest 1986);
• Pávai István: Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje (Teleki László Alapítvány és a Planétás Kiadó, 1993);
• A Kárpát-medence táncos öröksége IV. A magyarság népzenéje Moldvai táncok –Klézse, Somoska- Népzene: Németh László (Hagyományok Háza);
• Magyar Néprajzi Lexikon (Akadémia Kiadó, Budapest)